Mozdulatlan eső

A tenger, a tenger

Hogy a szél mikor támadt föl, azt Thakács nem tudja. Nem tudhatja, hisz csupán ült, ült Th. az ablak mögött, szerkesztőségi szobában, szerzetes a cellájában, és alapfokú számítógépkezelést folytatott. (Írt azaz.) Miikor az utcára lépett, már lezajlott folyamat eredményét érzékelhette: fújt a szél.

Ez a szél nem téli szél volt, nem fagyos, az utcákon felszabadultan jöttek-mentek az emberek – du. 5 óra felé lehetett, ilyenkor kezdik a munkaerőt kiönteni magukból a munkahelyek --, sehol zsebre dugott kezek, felhajtott kapucnik, sehol fázósan behúzott nyakak, fagypirosította orcák. Ez a szél csupáncsak szél volt, nagy levegővételekre késztető; „ténylegesen itt a tavasz”, mondta Th. Áprilisvég közeledett. – Thakács már megitta a kávét az aprócska palacsintázó-pavilon előtt, melynek hangulata a Balatont idézte föl benne, a Balatonét, amikor rossz az idő. Állt, állt Th., maga elé nézett. Mit látott? Nem tudni; egy bizonyos: arca megtévesztésig olyan volt, mint aki szembenéz a délutáni, félfénylő és fél-hullámzó Balatonnal, előtte, húsz méterre a parttól, cölöpökhöz kötött dióhéjcsónakok himbálódznak, orral mindig szembe a széllel, észak-északnyugatnak mutatva. Egy türkizkék szemű, aranyszőke, napbarnítottnak tűnő, szoláriumozott arcú lány, aki becsomagolt palacsintát kért – két diós, két mákos, két kakaós – sohasem fogja megtudni, saját maga miért kiáltott föl egyszer csak indokolatlanul, hirtelen: „Az evezővilla beleesett a vízbe!” (Aztán körülnézett, és zavartan elsietett. Nem tudta: a viharzó Balatont, mely hirtelen megjelent előtte s kiáltásra késztette, Thakács gondolta oda.) – A szél forgott, erősbödött, már nem észak-északnyugatról jött, nem a Bakonyból, hanem délről-délkeletről, hosszú, elnyújtott, port kavaró, ablakoknak feszülő rohamokban – a távolban valami felnyögött --, nem főn volt, hanem sirokkó. Lecsapott a városra, egy aszfalton heverő, halványlila, nejlon bevásárlószatyor életre kelt, körözni kezdett a palacsintázó, a tízemeletes panelház, illetve a Spar hátulja közötti területen, láthatatlan csigalépcsőn emelkedett, ment, ment, haladott följebb, már az ég volt a háttere, az ég, mely reggel még kéken derült, és amit mostanra szürke fátyol vont be, ettől a lila nejlon kissé kékes árnyalatot kapott, „medúzák az Égei-tengeren”, közölte magával Thakács. Igen, azok voltak ilyenek, ernyő nagyságú, lüktető, égszínkék, néha lilába, zöldbe játszó árnyalattal, miképp ment a kirándulóhajó – a pörgő, pácolt-faragott kormánykeréknél Mavromati kapitány --, egyre több medúza tűnt föl a tenger tintájában, égszínkékek, neonzöldek, sejtelemlilák, a hajó haladt, a medúzák tányérja félig föl- és félig oldalt nézett, egyhelyben lenni látszottak, mintha erejükből csupán arra telnék, a láthatatlan áramlással szemben megálljanak, s elkerüljék a süllyedést, ám ha abbahagynák a lüktető mozgást, elvinné őket a tenger, nyomtalanul elmerülnének a végestelen mélyben.

-- Medúzacsípés – mondta értetlenül a háziorvos a szoláriumozott arcú, türkizkék szemű lánynak, aki megmutatta neki felhólyagzott lábszárát. – Hát maga hol járt, melyik tengernél?

-- Één? – kérdezett vissza megrőkönyödve a lány. – Napközis tanár vagyok, ki sem mozdultam egész nap az „A” épületből. – Aztán sírva fakadt. – A tenger, a tenger – ismételgette a szeles, esti, szívfájdító ég alatt.

Farkas Csaba

 

 

 

Köteteim

00ABalatonrol_halakrol.jpg01A_kozelito_haz.jpg02Balatonozasok_kora.jpg03Vizek_partjan_horgaszva.jpg04A_napfenyfolt_sulya.jpg05Mozdulatlan_eso.jpg06Naphal_lampafenyben.jpg07Tenger_a_telefonban.jpg08Balaton_hal-alom.jpg09Halak_a_varos_folott.jpg10To_a_levegoben.jpg11Gyalog_a_hidon_at.jpg12Yasmina_belem_olvas.jpg13Uszohazi_Hirek.jpg14A_kapu.jpg15Maganbirodalom.jpg