Mozdulatlan eső

 Recenzió

 Ha mindenáron kategorizálni szeretnénk Farkas Csaba tárcanovelláinak stílusát, világképét, viszonylag egyszerűen a neoszecesszió, esetleg a neoszürrealizmus és a szubjektív idealizmus fogalmi szörnyszülötteivel illethetnénk a Thakács alakja köré szőtt elbeszéléseket. Ám a lényeg éppen abban áll, hogy a szegedi utcákon, tereken bolyongó Thakács (az író alteregója) nyomán az olvasónak is alá kell szállnia egyedi és semmi mással össze nem hasonlítható lelke mélyebb valóságába. Miközben Thakács a barkádzó nyárfában mozdulatlan esőt vél látni, vagy a dél-alföldi, csonttá fagyott türkiz füveken a Balaton nyári vize csillan meg szemei előtt, egyszer csak valóban megmozdulnak a lilás halak, és végül már magunk sem tudjuk, hogy a helyi járatú busz vagy tán Görögország mediterrán varázsa repít-e egy másik világba. Egyszóval az a kérdés szegeződik az olvasónak a háttérből, hogy vajon a Thakács félálomszerű, valóság és fikció határán mozgó látomásain, hangulatain átszűrődő valóság nem objektívebb realitás-e, mint az önmagában jelentés nélküli Dóm tér árkádjai. Az igényes modern próza iránt érdeklődő (különösen a szegedi hangulatokra fogékony) olvasóknak jó szívvel ajánlható a Kocsor Erika előszavával ellátott novelláskötet.

 (Kello.hu)

 

Végtelen pillanat

Mozdulatlan eső. Létezhet-e eső mozdulatlan? Lehet-e, hogy nem moccan, holott lényege a szabadesés? – tűnődtem szerző tizedik prózakötetének címét olvasva, amíg aztán ki nem derült: egy utcai nyárfa szél hatására mind-mind átlósan egy irányba mutató barkáiról van szó – mintha heves zápor mozdulatlannak tetsző esőszálai lennének…

Sosem hittem el, hogy csak az van, ami van, ami pedig nincs, az nincs. Általában a matematikai s logikai tautológiák igazságtartalmát belátom – azt azonban, hogy ne lenne, ami nincs, és ami van, az van, nem áll módomban elfogadni. Mert hát mi az, ami van? Mi a valóság?... Lecsap, mondjuk, a városra egy mediterrán sirokkó – olvasom a kötet egyik tárcájában --, s az aszfalton heverő halványlila nejlon bevásárlószatyor hirtelen életre kel. Egyre magasabbra száll a légi csigalépcsőn, és egyszer csak átlibben egy másik dimenzióba, ahol a nejlon bevásárlószatyor már nem nejlon bevásárlószatyor, hanem egy olykor lilába, máskor irizáló zöldbe játszó színű medúza az ég vizében. Egy görögországi utazás emléke, melynek valósága erősebb a fizika törvényeinél.

De általában nem megyünk Görögországba, legfeljebb – azaz egyáltalán nem „legfeljebb” – a Balatonra, leggyakrabban viszont, az esetek 99 százalékában Szeged utcáit járjuk. Sietve, Thakács kifejezésével: „loholva”, ám e loholás nem „elmélyült” loholás, amikor az ember se lát, se hall, „be van borulva az agyába”, mondja a szleng – hanem „külvilágra figyelő” loholás. S a külvilág valami egészen sajátos külvilág. Mintha nem is igazán külvilág lenne, hanem belvilág. Szerző képes olyan szenvedéllyel számtalanszor leírni ugyanazt az útvonalat, két pont között oda-vissza, valamiféle soha-meg-nem-unhatatlanságtól vezérelve – mint ahogyan saját magukról írnak mások. Hogyan lehetséges: valaki százszor is leírja, miként szól a zöldike a városbani sugárút menti fán, és hogyan lehetséges visszatérően, egyfajta meghitt, édes unalommal – mely az említett, soha-meg-nem-unhatatlanságnak nem okvetlen ellentéte – értekezni a kárászról? Lehetséges: egyfajta interiorizációnak vagyunk tanúi, a külső történések belső, pszichikus tartalommá átalakulásának?... S valóság-e az így keletkezett valóság? Hány valóság van? A partról, melyről azt hisszük, part, kiderül, hajó – és ki tudja, hová viszi az embert. Mintha álmodnánk, s ez az álom újra s újra visszatér, sosem tudunk belőle kikeveredni, és azt sem tudjuk, ki akarunk-e keveredni belőle egyáltalán. Az ember megy a határban, s – Thakácstól tudom -- csizmatalpára ötkilós koloncokban, járást nehezítően, lábat ólmosan lehúzón ragad a sár. Tehát a merő valóság. Micsoda? Hisz az előbb állapítottuk meg róla, hogy álom! És ha valóságnak érezzük, amit olvasunk, miért érezzük ezzel párhuzamosan: mintha mégsem azt olvasnánk?

Tehát, mi a valóság? – nyaggatom Thakácsot. Az, amit te látsz, hallasz, ízlelsz, szagolsz, tapintasz, ami a te fejedben, szívedben, lelkedben alakot ölt. Mint „a rozsdafarkú madár szárnyának árnyéka a képen: a pillanat, mely ott függ végleg a falon”.

Mozdulatlan eső. Lehetséges, hogy mégsem csak a barkádzó nyárfáról van szó?

(Kocsor Erika, előszó,2007)

 

 

 

Köteteim

00ABalatonrol_halakrol.jpg01A_kozelito_haz.jpg02Balatonozasok_kora.jpg03Vizek_partjan_horgaszva.jpg04A_napfenyfolt_sulya.jpg05Mozdulatlan_eso.jpg06Naphal_lampafenyben.jpg07Tenger_a_telefonban.jpg08Balaton_hal-alom.jpg09Halak_a_varos_folott.jpg10To_a_levegoben.jpg11Gyalog_a_hidon_at.jpg12Yasmina_belem_olvas.jpg13Uszohazi_Hirek.jpg14A_kapu.jpg15Maganbirodalom.jpg