Festett ösvény/Járatlan úton
(két kisregény)

A szerző legújabb könyvének első részében egy reményteljes, fiatal tárcaíró – aki a második részben már meglett író – napos-árnyékos mindennapjait mutatja be. Az olykor abszurdba hajló realista szöveg bepillantást nyújt egy különös vonal, a tehetség-vagy-nem-tehetség, a publikálás-vagy-elhallgatás határán egyensúlyozó alkotó életébe, nem kevés iróniával.
„Volt idő, mikor Zamfiri még írónak készülődött, de azután inni kezdett, és mint szekrény tetejéről a por, agyfelületéről letörlődött az a bizonytalan képlet, amely lehetővé tette, hogy esténként asztalhoz üljön, és önmaga roncsaiból megteremtse saját mítoszát.” (Festett ösvény)
„’Nem, a jövőt nem nekem találták ki’, gondolta Thakács, az író (mögötte az elszalasztott, volt lehetőségek; csupán SI-faktoros gyűlölői [SI: sárga irigység] kísérték hűségesen élete során, és számuk egyre növekedett, ahogy Th. minden, ellene elkövetett gazságoktól függetlenül életben maradt, s még írni is volt energiája).” (Járatlan úton)
Fülszöveg

Bistey András

A tárcaíró regényt írt

(Farkas Csaba: Festett ösvény – Járatlan úton)

Farkas Csabát eddig mint tárcaírót ismertem, ezért különös érdeklődéssel vettem kézbe a címlap szerint két kisregényt közreadó kötetét. Ám a Festett ösvény és a Járatlan úton az én olvasatomban nem két kisregény, inkább ‑ mint erre van is halvány utalás a könyv hátsó borítóján ‑, egy regény két része. „Hőse”, aki azonban korántsem hősi alkat, két nevet visel ugyan, de valójában egy személy. Zamfiri, a Festett ösvény fiatal tárcaírója, tízegynéhány évvel később Thakácsként jelenik meg.

A szerző azonban akkor is tárcaíró, amikor regényt ír. Napjainkban, a műfaji határok elmosódása idején már olyan írást is regénynek fogadhatunk el, amelyet a műfaj szabályai szerint korábban nem lehetett annak tekinteni. Így van ez a Festett ösvény és a Járatlan úton esetében is. Nincs bennük a cselekmény folyamán kibontakozó jellemfejlődés, de hiába keresnénk következetes történetszövést is. Az epizódok nem valamiféle logika szerint követik egymást, sorrendjüket csak az író akarata szabja meg. Epizódok halmaza alkotja a regényt, így a cselekmény statikussá válik, egyetlen helyzet- vagy állapotrajzot színez és árnyal. A konzervatívabb ízlésű olvasó ezeket a megállapításokat tévesen talán elmarasztalásnak veheti. Farkas Csaba azonban a saját szándékosan vállalt szerkesztési elveinek keretei között olvasmányos, helyenként hangulatos, jó regényt írt.

Érdemes idézni a regény kezdő mondatát, mert kulcsot ad az egész értelmezéséhez: „Volt idő, amikor Zamfiri még írónak készülődött, de azután inni kezdett, és egyszer csak azon kapta magát: mint a szekrény tetejéről a por, agyfelületéről letörlődött az a bizonytalan képlet, amely lehetővé tette hogy esténként asztalhoz üljön, s az új nap reggelére önmaga roncsaiból megteremtse saját mítoszát.” Ennek megfelelően az epizódok zöme kocsmákban, bárokban játszódik, néha legénylakásokban is, de mindenhol bőven folyik az alkohol. Felületes „baráti” és „szerelmi” kapcsolatok között bukdácsol a főhős, akinek az útja sehonnából sehovába vezet, de ez csak később derül ki.

A regény feltérképezi Zamfiri világát, az epizódokból mint egy puzzle, formálódik ki ez a világ, egy ‑ magyar viszonylatban nagy ‑ vidéki város tereiben. Némely utalásokból a tájékozottabb olvasó kitalálhatja, hogy a város Szeged, de ennek nincs különösebb jelentősége. Az epizódok megtörténhetnének Miskolcon, Győrben, vagy akármelyik hasonló nagyságú városban. A regénynek vannak visszatérő szereplői, ezek teremtenek néha alkalmi kapcsolatokat az epizódok között, bár a kapcsolatok nem szorosak.

A fenti idézet is utal arra, hogy Zamfiri keményen, önpusztító módon alkoholizál. Nem tudjuk, hogy felejteni akar-e valamit, szorong-e, vagy csak „úgy”, magáért az ivásért iszik. Lucy, a jósnő egy „szeánszon” meg is mondja Zamfirinek, hogy „...magadnak vagy a legfőbb ellensége... Te élve eltemeted magad.”

Az újságíró szakmában gyakori ez a típus. Szerény tehetség mellett nagy ambíció jellemzi, a vágyott, de soha meg nem írt „kulcsregény” délibábos ábrándképe lebeg előtte, és amikor rájön, nemhogy a kulcsregény, de semmiféle „mű” nem születik meg, következik a körülmények kárhoztatása, az önsajnálat, és az alkohol.

Zamfiri annyiban tér el ettől a típustól, hogy ő tehetséges, ezt azzal az epizóddal is jelzi a szerző, amelyben egy bizonyos K. László magyartanár olvassa Zamfiri egyik írását, és ráismer benne a saját megnyomorított delíriumos életére. „... K. László, amikor véletlenségből fölfedezett egy Zamfiri-írást valaminő újságlapban, valósággal rabul ejtődött a szövegbeli álomvilág által, mely úgy működött, mint a narkó. Süvített szinte a sorok között a nihil, a feladás, a színes örvény, melybe, ha az ember beletekint, őrá az örvény visszanéz.” Tehetsége azonban nem bontakozik ki, megreked a helyi lapban tulajdonképpen töltelékanyagként használt tárcák írásánál.

A könyv stílusa természetesen a tárcák stílusát idézi. A tárca nem viseli el a hosszadalmas leírásokat, legyenek azok akár helyszínek vagy szereplők leírásai. Szükség van egy erőteljes felütésre, utána pedig lehetőleg minden mondatnak szinte önállóan kell érdekesnek lennie, különben az olvasó továbblapoz. Farkas Csaba szövege színes, változatos, a szerző bőven él a figyelem ébren tartásának minden eszközével, anélkül, hogy öncélú jópofáskodást erőltetne a stílusára. Időnként a történetekből maga is leszűr bizonyos „életbölcsességeket”: „Zamfiri a felsőokt.-beli diák és ugyanakkor tárcaíró már hosszabb ideje tisztában volt azzal, hogy ha fölkel az ember, abból semminemű körülmények között, soha jó nem származhat, következésképp a reggeli fölkelés nemcsak haszontalan és fölösleges, de kifejezetten káros is.”

Témája szerint egyáltalán nem vidám regény a Festett ösvény és a Járatlan úton, hiszen egy jobb sorsra érdemes alkotó leépülésének a rajza, különösen érvényes ez a második részként olvasható Járatlan úton esetében. Az egészet átszövi valami, amit talán lehetne szomorúságnak is nevezni, de ez a szomorúság nem nyomasztó, nem leverő, inkább hangulat, semmint életérzés, tele nyelvi és logikai telitalálatokkal. Természetesen a Festett ösvény is egy kerek történettel fejeződik be, Zamfiri meghiúsult karácsonyi ajándékozási kísérletével, vagy inkább csak abbamarad, mert ez a „befejezés” sem tesz igazán pontot a kisregény végére. Annyira nem, hogy folytatódik is a Járatlan útonban.

Ebben a részben, mint már elhangzott, szerintem Zamfiri tér vissza Thakács néven tízegynéhány év és több kórházi kezelés után. Ezt már a bevezető mondat is sugallja. „»Kétszer élünk«, mondta magának felvillanyozódva Thakács, a negyvenes, mentőautót már többször megjárt, de mindenképpen sikertelen író, miután elállt az eső, fújni kezdett a szél, izgalmas felhők érkeztek a város fölé, lélegzetelállítóak voltak a fényviszonyok, és Th. mindezek hatására úgy érezte: tett valamit a jövőjéért.”

Fölmerülhet az olvasóban, hogy ha Zamfiri-Thakács tehetséges, ha olyan tárcát ír, amely a fent leírt hatást teszi egy olvasóra, akkor miért sikertelen? A válasz benne van a regényben, Lucy, a jósnő ki is mondja, de az olvasó maga is rájöhet. A sikerhez a tehetség nélkülözhetetlen, de nem elégséges feltétel. Zamfiri-Thakács tárcái lehetnek bármilyen jók, egy helyi lapban egy napig élnek, és nincs reményük a feltámadásra. Már másnapra eltűnnek, a könyvtárak lefűzött példányainak temetője és a kuka nyeli el őket.

Ezután némileg változik a történet. Továbbra is jórészt kerek epizódok sorozatában bontakozik ki, de kissé határozottabb irányt vesz. Ez az út Thakács végső széthullása felé vezet. Látomások gyötrik, az epizódok egyre abszurdabbak lesznek, egy alkalommal felmerül benne, hogy másfél éve alig beszél eleven emberekkel, és már azt sem tudjuk, hogy dolgozik-e még, miből él, de ez már nem is fontos. „Nekem is meg kellene már találnom a helyet, ahová való vagyok, gondolta Thakács. De nem jutott eszébe más, mint a folyó mélye.” A vég tehát sejthető, és nem is csak az idézett mondatból, az epizódok sora törvényszerűen vezet ide.

(Hungarovox Kiadó, Budapest 2020)

Ezredvég

http://ezredveg.vasaros.com/html/2020_09_10/2009102.html#bian2

Csontos Márta

ÚTKERESŐK KÁLVÁRIÁJA

Farkas Csaba két kisregényéről

A szeged születésű író és publicista, Farkas Csaba sokadik szépirodalmi kötetében – mely két kisregényt kínál az olvasónak – korábbi műveiből már ismerős karakterekkel találkozhatunk. Zamfiri és Thakács, úgy tűnik, végigkísérik a szerző életútját. Az írósors-téma megközelítésében, annak ellenére, hogy ismert személyekkel találkozunk a kötet lapjain, Farkas Csaba újszerű megközelítésben tárja elénk a napjainkban is örökzöld témát: az író elismerését, elfogadását vagy éppenséggel elutasítását; egészen sajátos, kesernyés-ironikus, olykor groteszk, jellegzetesen’Farkas Csaba-i’ látásmóddal analizálja a helyzetet szerző a maga meghökkentő meztelenségében.

    Nem tudni pontosan – az író személyes élettényei ismeretének híján – mennyi saját élményből fakadó traumatapasztalatot épít a szerző karaktereibe, sejthető mégis, a háttérben ott van az író minden tudatosan felidézett és a tudatalattiból előhívott pozitív és negatív életérzése. Szinte szánkba adja T.A. Edison megfontolandó kijelentését. „Nem vallottam kudarcot, csupán találtam tízezer módod, ahogy nem működik.”

  A Festett ösvényekben megrajzolt Zamfirit (egyébként már A közelítő házban is találkoztunk vele) adottságainak tudatában sem hatja át a felsőbbrendűség esszenciája, de a sikertelenség fájdalmas élményeit átélve beilleszkedési zavarok kísérik végig mindennapjait. A szerző rögtön az elején úgy fogalmaz, hogy nem kár a gyönge emberekért, „akiket arról lehet felismerni, hogy ha látják, nem kell a másiktól tartaniuk, fölényessé válnak és gonosszá”.

    Farkas Csaba nem véletlenül kíséri és kísérti önnön életútját a maga teremtette írói karakterekkel. Az élmény-tartalmak jó adag iróniával történő feltöltése nyilvánvalóan a szerző

önmegfigyelésének és önanalízisének az állapota, amikor nem tud hősére abszurd humor  nélkül tekinteni, mégis mindvégig függőségben van vele.

    A kisregény történésének több szinten, de egyidejűleg párhuzamosan futó vonalvezetése végigkíséri Zamfiri kapcsolatait a szebbik nemmel. A fiatal tárcaíró mindennapjait meghatározzák szerelmei, melyekben a női nem titkait feltárni szándékozó férfi hosszabb-rövidebb, eltűnő-visszatérő kapcsolatait tárja fel. Az elfogadás, az értetlenségből fakadó távolságtartás, majd a néha kényszerű, máskor meg örömmel vállalt visszatérés stációit követhetjük végig. Ez a kapcsolat-analízis a szerzőben hatalmas pszichikai erőket szabadít fel, melyeknek romboló vagy építő hatása az egyént vagy a cselekvőképesség tetőpontjára emeli vagy a mélypontra csúsztatja; olykor a kettőt egymásba oldja. „Az emberek többnyire egy életet élnek, ezzel szemben Zamfiri több fő-és hatezer mellékéletet él egyidejűleg, ugyanakkor pedig egy felet sem”.

    A szereplő abszurd megközelítése legtöbbször mikroszinten tárja fel a szubjektum reflexióit létezése történetében, traumatapasztalatai nem ébresztenek kétségbeesést vagy sajnálkozást az olvasóban, egyszerűen elfogadtatja; ilyen az élet. Farkas Csaba Zamfiri gondolatmenetét meghökkentő ötletekkel, a konvenciókat felborító hihetetlen szituációkkal fűszerezi, melyek a tartalmi kifejezés hatásos megoldásait reprezentálják. A Festett ösvény olvasása közben eszünkbe jut Monthy Python Flying Circusa is, vagy a Holló Színház. Ennek illusztrálására idézzünk néhány sort a műből, mely Zamfiri tudatalattijának legmélyebb bugyraiba visz le bennünket. „„…az egyenlet, mellyel tán még ő is kifejezhető, mint egy nem létező nyelven írt, sosem volt szöveg, mely – lám! – mégis előkerült valahonnét. Kémiai összetétele vegytiszta csillagpor, illetve teszto-és androszteron, utóbbiak által nagyfokú fehérje-, s fruktóztermelésre képes, többféle ízesítéssel(vanília, őszibarack,puncs), melyet csakis női fogyasztók részére állít elő, akár egy előzékeny fagylaltkeverőgép; talán ez is hozzájárul a „gépember” titulus elnyeréséhez.”

    Olvasás közben felmerül a befogadóban a kérdés, mennyire tud Zamfiri küzdeni elherdált tehetségéért, hiszen leginkább önmaga ellenségeként lép fel. Ennek ad hangot következő gondolatával is. „Ha megcsillan valami abból, amit tudsz, dobsz rá rögtön néhány lapát földet. Te élve temeted el magad”.

   Zamfiri életvezetését, mint láthatjuk, megszámlálhatatlanuk sok, többé-kevésbé fontos nőismerőse alakítja, kapcsolatait értelmetlennek látszó helyzetek befolyásolják, mindez azonban korántsem szervezettség nélküli, még akkor sem, ha a reális és az imaginárius egyazon pillanatban jelentkezik. Ebben a sajátos asszociációs rendszerben a zavarkeltés látszólagos, nem sodor magával bennünket a dictée automatique rendszertelensége. Olvasás közben Albert Camus Sziszüfosz mitosza is eszembe jutott, aki úgy látja, hogy az ember olyan világban él, ahol nem találja a helyét, így nem is értheti a világ dolgait igazán.

Hogyan jellemezhetnék Zamfiri személyiségét összegezve? Sérülékeny, nárcisztikus, kudarcorientált, magába forduló. Mindig érzi, hogy többet érdemelne, de nem kaphatja meg. Zamfiri szenvedélyes élete pedig egészséges nárcizmusra épül, ezért fáj neki a kudarcok sorozata, de nem határozza meg személyiségét. Nem véletlenül foglalkozik Farkas Csaba egy nemrég  publikált írásában az alkotó pszichológiájával, a műalkotás létrejöttéhez szükséges lelkiállapottal, mely oly nagy mértékben különbözik a ’normális’ emberekétől.

    A szövegbeli álomvilág narkotikumként hat az olvasóra, éber állapotban pedig várja a  valóság „kőkemény medvetalpa”, hiszen nincs útmutatás, ha ’festett az ösvény’ nagyon könnyű tévelyegni.

    Hihetetlen szuggesztív részlet a járdára zuhant kapu leírása, ahol a nyitott ajtón keresztül nem mehet az ember sehova, ott az áthatolhatatlan beton, nem léphetsz be, akadályba ütközöl. Ilyen módon válik a lezuhant kapu a kirekesztettség szimbólumává. S ha mégis megnyílik a kapu, a gyenge fényben nem láthatod az utat, nem veszed észre a lehetőséget a homályban. Sokszor ez az író sorsa is. „Minél inkább nem akar valamivé lenni az ember, annál inkább az lesz, látszólag legalábbis. Külsőre enged a nyomásnak, azt ír, amit elvárnak tőle, bévül azonban, érintet-és érinthetetlenül marad, ami mindig is volt, ott villog a kristály, a sugárzó KŐ”.

    Míg a Festett ösvény vakvágányra vezeti karakterét, s az útkeresésben tanácstalanul magára marad, a második kisregény író szereplője, Thakács, járatlan úton botorkál elszalasztott és nem létező lehetőségek között. Számtalanszor át kell élnie a visszautasítást és a meg nem értést, szembesülnie kell az írósors keserveivel; elfogadás hiánya, elhallgattatás, önkéntes elvonulás a világtól. A sorsát és cselekedeteit befolyásolni képtelen individum mellőzöttség –érzését át kell élnie. Ezt a „tanult tehetetlenséget” szimbolizálja a magányos pad leírása a kisvárosi szürkeségben Ez a pad közvetlenül egy falra néz, aki oda leül, a teljes elszigeteltség és a magára maradottság foglyának érezheti magát. „Aki arra a padra leül, nem kerül szemközt semmivel, csak a szürke fallal…[…]Valamit mégis tennie kell, erőt kell gyűjteni, megszüntetni az örömérzésre való képtelenséget, erőt kell gyűjteni az újjászületés előzményéhez, azaz a meghaláshoz”.

    Thakács az Anemone-mítosz segítségével az élet újrateremtésének lehetőségét is megfogalmazza. (A nagyvárosban élő sikeres költőnő nevével már korábban is találkozhattunk Farkas Csaba írásai között, nevezetesen a Magánbirodalom című antológia 2009-ben megjelent kötetében) Az ünnepelt költőnőtől 200 kilométerrel távolabb élő Thakács Anemone-őrülete, a jelképes ’szív-sírkő’ az ’előrehozott halál’ lehetőségét közvetíti. Vajon hogyan lehet túljutni a mellőzöttségen? A szerző erre keresi a választ, mert versenyhelyzet az élőhalottak között is van, a kérdés „kit felejtenek el gyorsabban, ki éri el hamarabb a tengert?”.

    Nem nehéz levonni a végső konklúziót. Az alkotó, az író élet-útvonal térképét szinte lehetetlen megrajzolni, a siker forgóajtaján nagyon nehéz a megfelelő pillanatban belépni. De feltérképezhetjük az írósors-szindróma tüneteit, együtt érezhetünk azokkal a lelkekkel, akik szeretnének sátrat verni a maguk telkén, de nem tudják a környezeti viszonyokat elfogadni, nem tudnak a konvenciókba belesimulni, túlzott nyitottságuk fokozottan sérülékennyé teszi őket. A két kisregény pszichológiai-pszichiátriai esetleírás rendkívül szuggesztív ábrázolásmóddal, a könyvet lehetetlen letenni, végig kell olvasni együltőhelyünkben.

Mindenkinek jó szívvel ajánlom.

(Hungarovox, Budapest, 2020)

Agria

Két nagyjátékfilm, közeli képekből – Farkas Csaba új könyvében

Varánusz bácsi itt járt tegnap délután

Nincs tökéletes hely és állapot ebben a világban, csak tökéletes szándék, amelyet vagy megvalósít az, aki elgondolta, vagy nem – általában nem. Farkas Csaba Festett ösvény című kisregényének fiatal hőse, Zamfiri, illetve a Járatlan úton sokat megélt főszereplője, Thakács is így jár.

A hős: író.

Megvan a tehetsége ahhoz, hogy létrehozza az opus magnumot, írnia kellene. Ideje nagy részét mégis azzal tölti, hogy legyőzze magában a halálos tehetetlenséget. Kocsmába, diszkóba, bárba jár, kisfröccsért, vagy egy négyzetméter barackért, de inkább keserűséget nyel. Ez nem annyira feltűnő, annyi mindenfélét lenyelnek az emberek:

„Eddy immár tüzet nyel, körülötte három tévés (anyag készül a nagy sz.-i éjszakáról, bízvást): a riporter és tsai; a földön vezetékek, fény a légben, a falban konnektor.”

Ami a szerzőt illeti, inkább statívval dolgozik, mint mozgó kamerával, és nagyon szereti a közeli képeket. Szinte csak közeli képekből készül ez a nagyobb és kisebb nagyjátékfilm, narrátorral, és eldugott mikrofonnal az ing vagy a kabát gallérja alatt. Így a szuszogás is hallatszik, és minden, az is ahogy odakinn megriadnak a madarak, ragadozót jelezve. Hamarosan látjuk, amikor odaföntről pehelytoll pillézik alá, és hozzáér az ablaküveghez. A hős útja a szerkesztőségbe vezet, mert az íráshoz élmények kellenek, azok megéléséhez pénz, amit praktikusan írással lehet előteremteni. Tehát „anyagot” kell írni – interjút, kishírt, amit a napilap megkíván. Utóbb meg is lehet betegedni, de nem öncélúan, hanem

„...úgy kell tenni, mint az igazi, régi írók, akik megjárták a poklokat,  majd főnixként újjászületve megszenvedett-megélt remekművekkel traktálták a széles, pardon, a keskeny olvasótábort.”

Nők is jönnek, majd mennek, többnyire balra, el, és nyomasztó látomások, amelyektől olykor az ember saját életében is gyanús küllemű idegennek látja önmagát.

Az olvasó mégis szívesen marad borzongani.

Biztonságérzetét kívülállása mellett az a szimpatikus, finom irónia táplálja, amely teljesen egyformán méri a hőst és mindazokat, akikkel annak dolga akad, a nőket is beleértve. A szín pedig, bár a hírlapírás módszerét idéző-karikírozó rövidítésekkel díszletezi idegenné a szerző, szerethető, fontos részleteiben válik időnként ismerőssé. Ez a Mély-Dél, ahonnan állítólag rögtön a középiskola elvégzése után tanácsos külföldre menni; ahol a belgrádi tévé időjárás-előrejelzését érdemes figyelni, mert az pontosabb, mint a hazai; a szerkesztőségi klubban a tévén a Belgrád 1-es csatorna megy, és azon este crtani filmet adnak, az öreg szerkesztő, G. ezért úgy köszön a többieknek, hogy dobar dan.

Akinek ilyen rövid neve van, az általában szerethető.

Vannak hosszabb, beszélő nevek, amelyek pontosan eligazítanak viselőjükkel kapcsolatban. Frivol Friderika nem érdemel többet egy pillantásnál, még ha titokban talán szerelmes is belé Zamfiri. Máriórát már érdemes tovább nézni, Anemone pedig, akinek versei mintha Thakácsról szólnának, szóról szóra, megéri a fáradságot, hogy megkeressük, melyik virág latin nevét viseli.  Kedvenc emberem a Balatonnál kerül elő, előszezonban. Neve alapján azonnal bevillan az élethosszig tartó alkohol- és opportunizmusban edződött, jellegzetes arc:

„Kihalt még a villanagyed ilyenkor, tavaszon. A szomszéd ugyan, Varánusz bácsi, itt járt tegnap délután, de amint meglátta a vízfoltokat a tűzfalon,  összecsapta kezét, be- a kocsiajtót...”

Mindkét kisregényben egy-egy visszatérő mondat fűzi össze a történeteket. Amelyek tárcák.

Ez a magyar hírlapírás nagy hagyományú műfaja, a valaha létezett legszemélyesebb kapcsolat olvasó és újságíró között, azon az alapon, hogy mindnyájan kis történetek hősei vagyunk. El lehet bukni, simán, de mivel új  történet kezdődik azonnal, van remény az alkalmankénti megdicsőülésre. Ahogy igényünk is van arra, hogy közvetlenül, minden udvarias sallang nélkül szóljunk egymáshoz, mintha az utcán találkoznánk.

Akinek kezébe kerültek már Csaba könyvei, és találkozott például a lengyelbundás Dobry bácsival a Mars téri piac forgatagában, tudhatja, hogy a szerző nem csak írja a tárcát: ő a tárcáiban él. Mindenét, amije van, ami negyven éve került a birtokába vagy három perce, ezekbe a rövid történetekbe önti bele. Mi is ugyanezekben a tárcákban élünk, akár tetszik, akár nem. Csaba írásait olvasva nekem tetszik. Úgy dolgozik, mint a bizánci mozaikképek alkotói. Megsimogat minden fragmentumot, minden mondatot, hogy szolid fakó fénnyel ragyogjon, amikor a helyére kerül:

„Érzelmei – melyek valaha kivilágított szökőkút tűz- s vízsugaraiként szöktek az égnek – elsivárosodtak, akár az erózió koptatta, vigasz nélküli táj; megcsonkultak, mint az Afrika-kutatók, kiket elfogtak a vademberek, illetve mint a kőbányaként használt hegyek, melyeket szétrobbantottak és elhordtak.”

Lehet ezt az életet természeti csodának is nevezni, de hát a természet dolgaira alkalmazva értelmetlenek a mi fogalmaink. Nem szép, talán az pontosabb, ha azt mondjuk, érdekes. És jó megismerni valamennyire, teljesen úgysem lehet. Megnyugtató érzés ismerni a csókák hangját, amikor fészekrablásra készülnek, jó tudni, milyen a színe a süllőnek a Balatonban, miért halnak éhen a feketerigók a nyár közepén, amikor senki sem gondol madáretetésre.

Thakács egy üvöltöző ember láttán például arra gondol, hogy ennek sem bonobó volt az őse:

„A bonobó, a feketearcú csimpánz ugyanolyan közeli rokona az embernek, mint a csimpánz, de míg a csimpánzok háborút viselnek egymás ellen, s alkalmanként ragadozók, a bonobók sosem. Az emberi lélek jobbik énje bonobóból van.”

Azt hiszem, a könyv mindkét hőse a bonobóktól származik, valószínűleg az író is, és nagy eséllyel azok ugyanígy, akik megszeretik Csaba könyvét. Lehet így, ilyen szelíden élni? Talán igen, ha az ember képes figyelni másokra, kíváncsi rájuk, akit lehet, azt szereti – és próbálja önmagát is megszeretni.

(Farkas Csaba: Festett ösvény, Járatlan úton, kisregények, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020.)

Bakos András, Napsziget.hu